Szerettem őt. De szeretem most is, pedig már régen hazament. Sokan azt mondják az ilyen apára, hogy nem jó apa az ilyen. De én nem ezt mondom. Nem ezt mondom, mert nem ezt érzem, hanem azt érzem, hogy az enyém jó volt. Attól függetlenül, hogy bent felejtett az oviban, mert elhúzódott a kocsmázás. Anyám vitt éjjel haza az óvónéni lakásából. Meg a malacperselyemből is kilopkodta a fémtizeseket, ha elfogyott a pénze. Ügyesen ki tudta szedni őket egy késsel úgy, hogy a nagy cserépmalacnak a haja szála sem görbült. Volna, ha lett volna neki, de ez mindegy. Például amikor a kocsmában voltunk – ismertem az összes kocsmát alulnézetből – akkor is mindig figyelmes volt hozzám és gondoskodó. Na, erről azért még szólok pár szót. Szóval amikor még kölyök voltam, akkor olyanok voltak a kocsmák – legalábbis, amikbe én jártam apával,- hogy állni kellett az embereknek. Voltak ilyen nagy, kétszintes alumínium könyöklős asztalok, amik az álló férfiember magasságához passzoltak. Na, én meg egy álló gyermekember voltam úgy öt vagy hatéves forma. Ennek okán én az alsó polc alá kerültem leginkább, ahol körbetekintve csupa nadrágszíjat és sok-sok lábat láttam. De apukám mindig megkérdezte, hogy málnát vagy jaffát kérek-e, és amikor lehetett utasellátós sütit kapni, akkor azt is eldönthettem, hogy piros, zöld, vagy aranyszínű papirost kapjak. Én döntöttem! Amúgy ezek az asztalok jók voltak, mert egyszer sem köpött senki a fejemre. Mindig óvó anyai (atyai) kézként borultak fölém ezek a nagy asztalok. Szóval ismertem jó sok ilyen talponállót alulnézetből. Ez a perspektíva keveseknek adatik meg, ez egy külön világ. Van egy speckó hangulata. A piaszag dohányfüsttel elegyedve, a dörmögő férfihangok egybemosódó tompa morajlása, olyan megnyugtató egy kisgyermek lelkének. Tudod, olyan érzés ez, mint amikor bent vagy egy meleg szobában, fekszel a puha ágyban és hallgatod, ahogy kint tombol a vihar. De te nem félsz, mert tudod, hogy téged ott sosem érhet baj. Na ilyen volt ez is. Vagy valami ilyesmi. Csak büdösebb.

De az is igaz, hogy sokat vitt az erdőbe is. Egyszer jugóban nyaraltunk, és megmásztunk ketten egy dög nagy hegyet, úgy hívták, hogy Kamenyák vagy mi. Na, volt vagy negyven fok, apa vitt a nyakában. Amikor a vadszamár nekünk rontott, akkor is megvédett, hozzá vert a döghöz egy darab sziklát, amitől az meggondolta magát. Büszke voltam akkor apára nagyon. Utána még másztunk és én nagyon szomjas lettem. Apa csak vitt-vitt felfelé, de valahogy sosem akart elfogyni az ösvény. Meleg volt nagyon és én kezdtem rosszul érezni magam. Mert vizet azt nem vittünk magunkkal. A fene sem gondolta volna, hogy ez ilyen hosszú út lesz ez. Végül felértünk a hegytetőre, ahol volt egy kis állomás nagy kerítéssel, szögesdróttal körülvéve. Ott pedig volt egy másik bácsi is. Apa beszélte a nyelvet (oroszul is jól tudott, később egyszer megírta a leckémet is helyettem, amikor már nagyobb voltam, csak az volt a baj, hogy be volt rúgva, amikor ezt tette. Én nem tudom mit írt, de a tanár értette. Azt mondta, hogy apukám többet ne segítsen a leckeírásban. Így is lett :) Szóval az a bácsi a hegytetőn nem volt valami rendes bácsi, mert nem adott nekünk inni. Apukám emlékszem kiabált és nagyon dühös volt, de végül vissza kellett fordulnunk szomjasan. Ezután már nem nagyon emlékszem semmire. Apa mesélte később, amikor már felnőtt voltam, hogy akkor rémült meg igazán, amikor suttogva megkérdeztem tőle, hogy elbúcsúztunk-e anyától? De végül nem lett baj, mert most ezt itt írom ugye. Szóval sokat kirándultunk és emlékszem, egyszer télen a Bakonyban, amikor már nagyon fázott a lában milyen okos megoldással segített a problémán. Kitömte a kis gumicsizmám újságpapírral, ami utána olyan meleg lett, mint a kályha. Bizony. Apa tudott egyet s mást. Például az erdőben is volt hűtője. Elásta a sört a földbe aztán tüzet rakott felette. Amikor leégett a tűz és kiásta az üvegeket, azok párás hidegek voltak, mintha a hűtőből jöttek volna ki. Nem semmi, na ez a valódi tudás, nem a nyolcismeretlenes egyenlet megoldása. Azzal hogy hűtöd le a sört? Szóval ilyeneket csináltunk apával. Volt késem is, csúzlim is, elég sokat tanított ezek használatára. Emlékszem, egyszer csapágygolyóval kilőtte az ágat egy varjú alól. Csak néztem. Akkor is nagyon büszke voltam rá. Meg sokat pecáztunk is, azt is szerettem vele nagyon. Úsztunk a Dunában, sátoroztunk, szalonnát sütöttünk, de szép napok voltak azok! Megverni azt sosem vert meg. Azt mondta, nem vagyunk egy súlycsoportban. Volt úgy egy mázsa és százkilencven centi, korrekt. Jó, egyszer adott egy sallert amitől hanyatt estem, mert anyát lehülyéztem és ő éppen ott volt. De ez volt az egyetlen eset, amikor lecsavart egyet. Nem haragszom érte, igaza volt. Azután anyáék el is váltak, ami rossz volt és külön is költöztünk, de ha egyszer így, hát így. Később is ivott, végül a pia is vitte el az én apukámat, ebből is tudom, hogy az káros az egészségre. Legalábbis, ha túl sokat veszel magadhoz belőle, de ez igaz az oxigénre meg a vízre is, ezért most ebben mégsem vagyok annyira biztos. Szóval apukám egy jó apuka volt. Voltak vele zűrök, de hát kivel nincsenek? Az a lényeg, hogy ahányszor csak eszembe jut, mindig megvan az a mélységes szeretettel teli tekintet, amely azokból a sötétbarna szemekből lágyan áradt felém. Emlékszem a kérges, hatalmas tenyerekben, amik sokszor két cementes zsákot is elbírtak egyszerre, milyen volt megpihenni ha elfáradtam. Emlékszem a halk, dörmögő hangjára, ahogyan szeretettel, csendben szól hozzám. Ezekre emlékszem és megint csak megerősödik bennem az érzés: Igen , az én apukám jó ember volt!