latoja

A digitális vekker hangja, agresszíven hasított a kora reggel
csendjébe. Gyomra összerándult a hangtól és az első gondolata
– mint minden reggel – egy néma sikoly volt: Jaj ne!
Ólmos fáradtság húzta vissza az ágyba, de elméjében már sorakoztak
is a rutinfeladatok. Kávé, reggeli készítés, tízórai Katának és így tovább. Csukott szemmel kinyúlt a meleg takaró alól, vakon tapogatózva keresgélte a kis éjjeli szekrényke tetején sípoló merénylőt.

Nem sokkal később rosszkedvűen ült az irodában és nézte
az ablakon lecsorgó esőcseppeket. Odakint, ólmos szürkeségbe
burkolózva morajlott a város. Az iroda erős neonfényében,
hirtelen minden olyan szürreálisnak tűnt számára. Mintha egy pillanatra kilépve a testéből, külső szemlélőként nézné ezt az állóképet. Ül egy középkorú, átlagos külsejű nő egy íróasztal előtt, és mozdulatlan tekintettel mered az iroda ablakának hatalmas üvegfelületére. Ebből a nézőpontból, látszik a nő szürke arcának a tükörképe is. Szemeiben nincs fény, csak valami szomorú üresség.
A nő arra a beszélgetésre gondol, amely ma reggel, a szokásos
kapkodás közben zajlott közte és kislánya, Kata között.
– Anya, most akkor te mész a dolgozódba?
– Igen kincsem, csak vedd már a csizmádat!
– De, ott te mit is csinálsz?
– Jaj kicsim ne most, elkésünk te is tudod.
– De ha nem mondod meg, akkor nem késünk el?
– Nem kicsim nem, csak vedd már fel a kabátod! Ne azt, a pirosat! Szakad az eső. Hol az a rohadt esernyő?!
– Anya, a liftben elmondod?
– El-el, csak gyere már!
Kimentek az ajtón, Kata megnyomta a lift hívógombját, persze az nem akart érkezni. Végül – egy örökkévalóságnak tűnt számára mire végre befutott a mint mindig, most is büdös lift és beszállhattak – a liftben újra elhangzott a kérdés, de neki már egészen máshol jártak a gondolatai. Csak el ne késsen. A főnöke az az átok, mindig kiszúrja valahogy. Körbejár és minden fakkba benéz. Tudom hova kellene
benéznie – gondolta – és átsuhant egy kaján mosoly az arcán, de ez a mosoly tényleg csak egy tizedmásodpercig tartott. Utána ismét a komor gondolatok. El is van csúszva a munkájával, de nem az ő hibájából. Mégis, már többször be kellett mennie hétvégén is emiatt.
Mennyire utálta ezt az egészet. A gyerek meg csak nyaggatta, hogy miért dolgozik ennyit. Jó kérdés! Honnan lenne a kaja, meg a ruha, néha még nyaralni is voltak az elmúlt pár évben. Jópofa a gyerek. Most neki magyarázza?
– Mi, mi van drágám?
– És akkor bemész az irodába és leülsz az asztalodhoz és
izé? Igen, pontosan – gondolta.
Bemegy az irodába, leül az asztalához és izé. Ennyi az élete
nagyjából. Igaz ez csak heti ötször (persze nem mostanában,
mert már megint behívta az a szemét a teljes hétvégére) és
mindössze napi 8, na jó, maximum 10 órában. A többiben
mos, főz, takarít, bevásárol. Próbál kedves lenni a férjével, a
szomszédokkal, az anyósával, Kata tanító nénijével, a postai
ügyintézővel, amikor végre odajut a kis ablakhoz a csekkjeivel,
és úgy általában mindenkivel. Különösen a főnökével, akit egyébként utál. Nem elég ennek semmi. Nyomja egész
nap, mint az állat, nézi a harmincszor ötvenes monitort (néha úgy
érzi kiesik a szeme, de az fix, hogy hamarosan megvakul),
verdesi a klaviatúrát, hülye táblázatokat gyárt azt sem tudja
igazán, hogy miről. Van egy csomó adat, meg van egy csomó
rubrika, oszlop, és ő csak...már hány éve is? Tényleg, mióta
is van ebben az állásban? Állás. Milyen jó szó erre az állapotra.
Minden, ami él az mozog. Ez meg? Ez meg egy állás. Döglődés. Mióta? Mindegy. Rég. Túl rég. Ha meg kimegy egy cigire, az a szemét egyből úgy néz rá, mint gyújtogató a vizes szalmára. Az élettől is elmegy a kedve. Na, nem, mintha amúgy nagyon lenne kedve hozzá, de hát ez van. Ezt dobta a gép. Néha elgondolkodott azon, hogy mi értelme van ennek. Ennyi lenne? Teljesen értelmetlen. Néha úgy érezte, hogy ő nem is ember. Nemhogy nő. Csak egy droid, aki egész
nap keccsöl, aztán hullafáradtan bezuhan az ágyba, hogy másnap megint kezdődjön minden elölről. Ja, hiszti. A férje mindig ezt mondja neki, amikor néha megpróbálja szóba hozni ezt a témát. Hiszti. Persze, ő nem hisztis, amikor minden elé van rakva. Azért, mert fele annyi munkával majd a dupláját keresi? Csak a nagy arca van, egy kedves szó nem jön ki a....száján.

A múltkor – nem is érti, hogyan, mert ő ilyenekről sosem
szokott senkivel beszélni – egy lépcsőházi beszélgetés során
szóba került a szex. Tulajdonképpen egy vadidegennel. Jó-jó,
a második szomszédasszony volt, akivel egyébként egész jó a
viszonya, és tulajdonképpen szimpatikus is neki, de akkor is.
Meg volt döbbenve, amikor visszagondolt erre a gyors kis
„szia-hogy vagy” kaliberűnek indult, de azután egészen meglepő
fordulatot vett beszélgetésre. Jól egymásra zúdították a
szennyest. Volt belőle mindkét részről gazdagon. Nem győzték
egymást túllicitálni. A szexet meg tényleg hagyjuk, idejét
sem tudja már. De tényleg, mi a francot keres ő itt? Egyáltalán,
hol van tulajdonképpen? Valami homályos gyanú bukkant fel az elméjében arról, hogy itt valami nagyon, de nagyon nincs rendben. Semmi sincs rendben. Jó, Kata igen, de ha egészen őszinte akar lenni magához, ő azért ennél egy kicsivel, tényleg csak legalább egy icipicivel, de többre vágyik. Jaj, hogy lett ez így? Pedig nem így indult. Jó, nem lett meg a diploma, mert dolgoznia kellett. Igen, nem ő volt a legjobb tanuló sem az osztályban, és? Voltak nála sokkal rosszabbak is, akik most ülnek a fodrásznál és azon filóznak, hogy a pedikűrrel vagy a manikűrrel folytassák utána. Ott van az a hülye liba, a Kriszta. Felnyírt, rozsdavörös csirkefej, nagy műcsöcsök, akkora zselészája van, mint egy pontynak, ráadásul jól
kirúzsozva vérpirosra. Drakula mehet a levesbe nyugodtan.
Húszcentis körmök, ugyancsak vérpirosban. Ha anyám meglátná
sikítófrászt kapna és tessék. Olyan pasija van, hogy beszarás. A tenyerén hordozza a fickó. Új kocsi, minden évben, síelünk, nyaralunk, közben szoli, fodri, körmös. Áh, valamit én tudok rosszul az konkrét.
– Ugye számíthatunk magára hétvégén?
Puff! Az állókép szilánkokra robbant.
– Öööö..igen-igen, persze főnök.
– Jó.
És tovább ment.

Jó? Ennyit mondott: „Jó.” Mi a büdös franc a jó ebben? Ó, hogy utálta magát most. Miért nem mondta meg neki, amit gondolt? Hogy jöjjön, akinek hat anyja van! Ezt gondolta, és mit mondott? Ööööigenperszefőnök. Ezt mondta. Elszorult a torka és a sírás fojtogatta. Miért? Miért? Miért? Miért történik ez velem? Én ezt nem akarom! Nekem ez nem jó! Sóhajtva lenézett a klaviatúrán nyugvó kezeire és tekintete megakadt a kis Rolexen, amit a férjétől kapott, a tizedik házassági évfordulójuk alkalmából. Nem volt arany, vagy különleges darab, pedig akkoriban a férje megengedhetett volna ennél drágábbat is magának, illetve neki. De mit szóltak volna itt a lányok, a főnökről már nem is beszélve, ha minden nap egy arany Rolexben parádézna itt? Ránézett az órára és összeszorult a gyomra. Ez egy bilincs – jutott eszébe a gondolat. Még ott is hordom, ahova azt teszik. Eszébe jutott, hogy akárhányszor ránéz, ideges lesz. Mindig csak a rohanás, jó esetben egy kis megkönnyebbülés, hogy nem késik el éppen valahonnan. De egyébként mindig csak stresszt jelentett, ha az órára nézett. Pedig, hogy örült neki, amikor megkapta. De az már régen volt.

Felállt a székéből és nem nézve semerre kisietett az irodából.
Be a mosdóba, de gondosan ügyelt arra, hogy a falon lévő hatalmas tükrökben ne találkozzon a tekintete önmagával. Önmagával? Hiszen az nem is én vagyok – gondolta. Megtorpant, majd odalépett a hatalmas füstüveg tükör elé. Ránézett a nőre, aki szemben állt és azt mondta: szia! Csak állt és nézte a nőt, aki visszanézett rá. Kinyújtotta a jobb kezét és megérintette a nő kinyújtott kezét. A nő tenyere a tükörben hideg és sima volt. De nem volt kellemetlen az érintése. Csak állt így és nézte a nőt, aki visszanézett rá. Egy
pillanatra átsuhant agyán a gondolat, hogy mi lenne, ha valaki
most belépne és így látná őt. Őket. De aztán elhessentette
a gondolatot és csak állt tovább, ahogy eddig. Némán tanulmányozta
a nőt, aki vele szemben állt, és aki ugyanezt tette vele. A tenyere már meleget érzett. Hirtelen rádöbbent, hogy egészen jól érzi magát. Még egy aprócska kis mosoly is, mintha ott bujkálna a szája szegletében. Elvette a tenyerét, majd visszatette. Megint elvette és megint visszatette. Ekkor erősödött meg benne az érzés, hogy aki ott szemben áll vele, az valóban nem ő. Hasonlít rá, de nem ő. Borzongás futott át a testén és elkapta a tenyerét az üvegről.
Hé – gondolta. Az én jobb kezem, neki a bal. Döbbeneten
meredt a nőre a tükörben, aki hasonlóképp döbbent ábrázattal
meredt rá. Huh, ő meg rájöhetett, hogy neki a bal keze az én jobb kezem – gondolta. Némán nézték egymást, majd mindkettejük arcán megjelent egy tétova mosoly. – Szeretlek! – mondták egymás szemeibe nézve és a mosoly megerősödött. Elfordult és kiment a mosdóból. Megint csak nem nézett se jobbra se balra, úgy ment vissza a helyére. Nem gondolt most semmire, csak gépiesen folytatta a munkáját. Mégis, valami megváltozott benne. A többi nap is úgy telt ezután, mint az eddigiek, de mire eljött a péntek, nagy elhatározásra jutott.

Szombat reggel volt. A digitális vekker hangja agresszíven
hasított a kora reggel csendjébe. Gyomra összerándult a
hangtól és az első gondolata, – mint minden reggel – egy
néma sikoly volt: Jaj ne! Ólmos fáradtság húzta vissza az
ágyba, de elméjében már sorakoztak a rutinfeladatok. Kávé,
reggelikészítés, de jó, ma nem kell tízórai Katának és így tovább.
Csukott szemmel kinyúlt a meleg takaró alól, vakon tapogatózva
keresgélte a kis éjjeliszekrényke tetején sípoló merénylőt.
Amikor megtalálta, még mindig csukott szemmel kitapogatta az elemtartó rekesz kis fedelét és lepattintotta. Az elemek egy pillanattal később halkan koppanva landoltak a puha szőnyegen. Egy pillanatra felbukkant elméjében a kép, ahogy a főnöke savanyú arccal vizslatja az üres fakkot, ahol nemsokára ülnie kellene. Nyugodtan bekaphatod – gondolta, és mosolyogva visszavackolta magát a meleg takaró ölelésébe. Azzal a boldog tudattal aludt el újra, hogy végre, végre valahára felébredt.