Soha, soha, soha! Soha nem fogja elfelejteni azt a kínt, azt a tíz (?) percet. Tényleg, talán csak tíz rohadt perc lehetett, de neki egy örökkévalóságnak tűnt. Megjárta az alatt a pokol legmélyebb bugyrát. Pedig milyen édes tíz perc is lehetett volna, ha másképpen alakul. Rohannia kellet, hogy utálta ezt, de mégis, sokszor kellett rohannia, mint most is. Volt ehhez vagy negyven fok, a metropolisz aszfaltja izzott a gumitalpú tornacipője alatt. Látta, hogy jön a busz, ráadásul az expressz, hát futott. El kellett érnie. El is érte. Éppen hogy. Felugrott a hátsó ajtón, bele a tömegbe, pedig az már csukódott. Egy testnek csapódott, de ekkor még nem volt baj. Az ajtó becsukódott, a csengő elhallgatott a busz pedig elindult. Majd egyből meg is állt. Ötven fok, itt tuti annyi van, levegő meg egy szál se. A víz úgy verte le, mint ha a Niagara alá állt volna. A szíve még kétszázat vert, a teste izzott, zihálva próbált levegőhöz jutni kevés sikerrel. Ekkor jött az első impulzus. Felfogta, hogy nincs egyedül. Felfogta, de egyelőre még csak valahol a tudata legkülső perifériáján. Egyelőre azzal volt elfoglalva, hogy levegőhöz jusson, hogy valahogyan elhelyezze a végtagjait, mert ahova került az egy szardíniás doboz volt. Nem volt még eddig szardíniás dobozban, de az tuti ilyen. Csak nem ilyen rohadt forró. Ötvenfokos szardínia- király! Anyám-gondolta- ezt nem lehet kibírni. A víz patakokban ömlött róla. Még jó, hogy a pamutboxer ma lemaradt a farmer bermuda alól. Pedig most jó hasznát vette volna. Érezte, ahogyan a feneke két dombja között lecsorog a víz. Érezte, ahogyan a hátán, a fejbőrén, végig a vállig érő haján patakokban zúdul le az izzadtság. Idegesen kapott felkarjával a homlokához, mert a szemeibe is belezúdult a maró áradat, de alig bírt mozdulni, így a próbálkozás hamvaiba halt. Ekkor döbbent rá valós helyzetére. Áll egy izzó pokolban, rohadt kényelmetlen minden, szakad róla a víz – ő valószínűleg büdös mint az állat – és mozdulni sem tud.
A busz meg áll. Mi a franc? Hogy állhat a busz? Van itt buszsáv nem? De a busz csak áll. Levegő nulla, ő meg izzad, mint az állat. Egy kicsit megpróbált elfordulni és ekkor jött a valódi impulzus. Megérezte az illatát. Majd megérezte a testét is. A szíve már éppen kezdett csitulni, de most újra szaporábbra vette a tempót. Pedig ő nem izgult vagy ilyesmi, csak ez az érzés... Ez az illat. Volt valami parfüm is, mint a mező tavasszal, de ő megérezte az igazi illatot is. Azt, ami a testéből, a bőréből áradt. Abból a testből, amihez az ő teste feszült. Érezte a lány megfeszült testének minden atomját. Egy pillanatra eggyé vált vele és ekkor döbbent rá az igazságra. A lány menekülne, de nincs hova. A lány menekülne, mert undorodik tőle. A lány, ez a csodálatos, tiszta lény-lány menekülne, de ő fogva tartja itt, ebben a bűzhödt szardíniásdobozban. A lányt fogjul ejtette egy szardínia. Egy rothadó szardínia. A szaga stimmel. A busz elindult, a lány teste pedig még jobban hozzá feszült. Ő is menekült volna, de nem volt hova. A víz továbbra is patakokban folyt róla, érezte, ahogy a bermuda shortjának korca tocsog a felszívott izzadságtól. A hátán is patakokban folyt a veríték, a kinyúlt pamutpoló már régen feladta a küzdelmet, hogy megbirkózzon a sós áradattal. Érezte a saját bűzét. Nem, nem akarom!- üvöltött benne egy kétségbeesett hang, de ettől nem lett jobb a helyzet. Izzadt, mint egy varacskosdisznó és annak is érezte magát. Érezte, ahogyan a lány teste megvonaglik. Érezte, ahogyan az undortól összerándul ez a csoda. Érezte, ahogyan szaporán ver a szív abban a testben, de tudta, hogy csak azért ver annyira, hogy kibírja ezt a sokkot, amit ő okoz számára. A busz ekkor megint megállt. A fiú homlokát az ajtó üvegének nyomta és döbbenten meredt az üvegen lecsorgó váladékra, amelyet izzó teste szűnni nem akaróan ontott magából. A víz mindenhol csak csorgott és csorgott róla, a busz klímája pedig nem, hogy enyhült volna, hanem egyre kibírhatatlanabb lett. Ilyen nincs! Ezt nem hiszem el! A szégyen maró sava lavinaként zúdult rá. Mindenhol lett volna, csak itt nem, pedig ez a lány... De undorodik tőle, még jó hogy undorodik. Egy ilyen büdös görénytől ő is undorodna. Hol van már a dezodor, amvel hanyagul összefújkálta magát, mielőtt elindult? Rég lemosta ez az izzadtságcunami. Ekkor sikerült egy hirtelen mozdulattal kitörölnie a szeméből a maró izzadtságot. Vállig érő haját a felkarjával hátrasimította, ettől némileg kitisztult a kép. Kint az izzó aszfaltdzsungel, bent az izzó pokol. És ez a test. A lány teste még mindig hozzá nyomódott, de sütött belőle az undor és a gyűlölet. Utálta őt és ezen nincs mit csodálkozni. Hogyan menekülhetne el innen? A busz megint megindult, de látszott, hogy ennek az útnak sosem lesz vége. A hőség kibírhatatlan volt és az ő szaga is nyilván kibírhatatlan volt. Érezte. Próbálta leszorítani a karjait, hogy legalább csökkentse valamelyest a lányt érő sokkot és amikor ez végre valahogyan sikerült, lopva rásandított a lány arcára. Bár ne tette volna. Gyönyörű volt az az arc. De amit látott rajta, az maga volt az ő halálos ítélete. Pusztulj te rohadék! Ezt látta azon az arcon. A lány kitágult orrcimpái – pedig milyen gyönyörű, édes kis orrocska volt – remegve kapituláltak az irdatlan bűzáradat terrorja miatt. Olyan szégyenhullám tört rá, mint még soha. Meg akart halni. Ezt nem! Ez nem lehet, ő nem ilyen! Testének ádáz zivatarja lassan alábbhagyott, de a ragadós undor nem múlt. Lélekben összecsuklott, szemeit behunyta és nem akart tudni a külvilágról. A busz hol ment egy keveset, hol újra megállt, és a fiú tudta, ez örökre így marad. A test, amely feszesen tapadt hozzá már nem tiltakozott, megadta magát. A fiú tudta, hogy a lány hazamegy, és kidobja ezt a ruhát, amit most visel. Tudta, hogy a lány örökre undorodni fog még attól az emléktől is, amely ő. Hányinger tört rá, legszívesebben feltépte volna a kétszárnyú ajtót és vakon kivetette volna magát a semmibe. Nem számít, csak el innen. A térdei kocsonyaként remegtek, a gyomra összeszorult a torkát pedig kétmarokra fogva fojtogatta a szégyen. Az undor, amelyet önmaga iránt érzett. Egy-egy röpke pillanatra képes volt még felfogni a hozzá feszülő csoda illatát, a feszes test forró simaságát, a remegést, amelyet az általa keltett undor csalt elő belőle, de végül feladta. Nem tudta mennyi idő telt el. Nem tudta, hogyan történt, de egyszerre ismét a forró aszfalton találta magát. Az ajtók kinyíltak, ő pedig menekült. Nem itt akart leszállni, de ez most mindegy volt. Mindegy csak el innen, minél távolabb. De a lábai nem működtek. Nem az történt, amit akart. A pánik tombolt benne, ereiben vadul száguldott a vér, rohanni akart, vágtatni el, csak el innen, de a lábai nem engedelmeskedtek. Sokan leszálltak még, de a lány nem. Hallotta, ahogyan szól a csengő és sziszegve becsapódnak a busz ajtai. Felnézett és meglátta azt, amit sosem akart volna meglátni. A lány őt nézte. Az arca sápadt szobor – gyönyörű, tört fel zsigeri mélységből az érzés- de az a maszk a lány arcán, az undor és az utálat keverékét tolmácsolta neki. Azt az undort és utálatot, amit ő váltott ki belőle. Csak állt és hosszan bámult a távolodó csuklós után. A lány már nem őt nézte, még jó, hogy nem. Igyekszik elfelejteni erre az életre ezt az élményt, amit ő okozott neki. Utálta most magát. Undorodott magától. Úgy szégyellte magát, mint még soha. Szemeit lesütve elindult – azt sem tudta hova vagy merre, csak ment gépiesen, egyik lépés a másik után – és érezte, ahogyan a forró városi szellő lehűti hátán az átizzadt polót. Egy ideges, hirtelen mozdulattal megszagolta a vállát és az orra vizes lett ismét a ruha szövetétől. De most nem érzett büdöset. Csak a deo illatát, amit magára fújt. Vad mozdulattal beletúrt a hajába és érezte, hogy a tenyere csatakos lesz az izzadtságtól. Olyan volt minden, mint egy rémálom. Csak ment, azt sem tudta hol van, nem érdekelte őt semmi. Csak a lány arcát látta. Érezte a nekifeszülő forró testet, érezte a remegést, a kényszerítő menekülési vágyat, amely áradt abból a gyönyörű testből. Utálta magát, úgy érezte, hogy meggyalázta a lányt. Összemocskolta, besarazta őt, és sötét hullámokban öntötte el ismét a szégyen. Nem tudta, végül hogyan keveredett haza. Nem végzett el semmit, amit akart, nem tudta, de nem is érdekelte, hogy mi történik vele. Napokig, hetekig a hatása alatt volt az esetnek és csak mint egy zombi, szédelgett át a saját életén azokban a napokban. Látta éjjel, látta nappal a lány arcát, látta az undort, és tudta, hogy ezt soha, de soha nem fogja elfelejteni. Soha. Pedig milyen gyönyörű volt. A szemeit sosem fogja elfelejteni, de bár ne látta volna soha azokat a szemeket! Ahányszor csak eszébe jutottak azok a szemek, a gyomra görcsbe rándult, a térdeiből kiment az erő, néha pedig úgy érezte, hogy elhányja magát vagy még rosszabb, a mindent elsöprő szégyen és bűntudat pedig még sokáig nem enyhült. Eltelt azóta talán egy év is, igen, megint nyár van és megint rohadt forró a város. A szégyen és a bűntudat időnként még mindig kínozta, de lassan -érezte – kezdett átváltani egyféle tompa szomorúságba. Azok a szemek még mindig elevenen égtek benne, de úgyanígy égett benne a gennyedző billog is, amelyet izzó vassal égetett lelkébe az a néhány, talán maximum tíz pokoli perc. Azóta sokszor elment újra azzal a járattal, ugyanazon a szakaszon. Először nagyon izgult, de muszáj volt mennie. Újra és újra elment, utazott és várta a... De mit is várt valójában? Hogy felbukkan a lány és most majd minden más lesz? Hogy megmutassa, hogy ő valójában nem is olyan? Hogy megjavítsa, hogy helyre tegye a dolgokat? Az a szempár nem hagyta nyugodni. Nem keresett magának mást, nem érdekelte senki. Megbabonázta őt az a szempár, azok a remegő orrcimpák. Bevésték magukat a lelkébe örökre. Félt, mit félt, rettegett újra belenézni azokba a szemekbe, de mégis, semmire sem vágyott jobban, mint hogy újra megtehesse. Csak ment, ment újra és újra, utazott és várt. Várta a lányt, de hiába.
Eljött a tél. A fiú megnyugodott. Tudomásul vette a megváltoztathatatlant. Közelgett a karácsony, ajándékok után mászkált, a lány már ritkábban jutott csak eszébe. Még össze-összerándult a gyomra, ha eszébe jutott az a szempár, még megremegett a térde, de már tényleg csak ritkábban. Ilyenkor szomorú lett. Hiányzott neki a lány, bár nem is ismerte. Mégis, érzett egyfajta erős kötődést iránta. Nem tudta volna megmagyarázni ezt az érzést senkinek, így hát nem is próbálta. Megtartotta magának. Ez az ő fájó kincse volt, csak az övé. A szégyen. Igen, arra még emlékezett, de már nem tiltakozott, megadta magát neki. Tudomásul vette, elfogadta, hogy az akkor úgy történt, hogy nem lehetett mégsem másként, hogy így kellett lennie. Hogy ez már soha nem jön rendbe. Most is azon a járaton utazott és erről ismét minden az eszébe jutott. Úgy érezte, hogy ott és akkor valamit elrontott, hogy másként kellett volna tennie. Sóhajtott egyet és lélekben rálegyintett a dologra, mindegy, túl van rajta. Közeledett a megálló, ahol le akart szállni, így megindult az ajtó felé. És meglátta a lányt. A szemeit. A gyomra görcsbe rándult, a térdei kocsonyává váltak, a torka elszorult, úgy érezte, hogy menten elájul, de képtelen volt levenni a tekintetét arról az igéző szempárról, amely őt figyelte. Amely hívogatón, csillogva ragyogott rá ezen a rideg téli estén. Tudta, hogy tudja. Tudja, hogy ő volt az, nem lehet tévedés. Elmosolyodott és végre, elindult a lány felé, aki visszamosolygott rá.
Utolsó kommentek