Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Illúzió steak - well done

Szombat reggel volt. A körúti kávézó teraszán ültem és hitetlenkedve bámultam az előttem gőzölgő csodát. Ezek újra és újra képesek erre. Hogy? Hogy bírja a csésze? A kanál? Ez az egyetlen hely a bolygón, ahol bármikor kétszáz fokra tudják melegíteni a vizet. Hétről hétre, de akár naponta többször is. Na mindegy, majd kihűl.

 - Mi? Ja, aha... (Itt ez a fószer, és csak tolja, tolja éhgyomorra. Nem is ismerem. Ja, ide jár ő is, de miért én kellek neki?) Mi van? Aha... (Menj már! Uram, miért én kellek neki?!) Mi van? A mátrix? Persze.

  - Figyu, amikor az a kopasz csóka feldobja a Morpheust a steakért, az megvan?

  - Hhhh, meg... (Háttezmilyenforró ez a szar. Nem fogok ide járni)...

  - Na, tudod, azt mongya' a Szmissznek, hogy adjon neki felejtést meg mindenféle tutiságot, de a lényeg a husi. Tudod, csócsálja, szopogatja az a majom, és élvez. Ezt mondja, megtanultam: „tudom, hogy ez valójában nincsen, A mátrix hiteti el az agyammal, hogy ez zaftos és ízletes. Kilenc év után tudja, hogy mire jöttem rá? A tudatlanság áldásos.” Ezt mondja a kopasz a Szmissznek.

  - Ja...

  - Na, de mondom neked, a csávó igazat beszél!

 …..

- Vágod? Megvan az, hogy itt minden atom?

…..

  - Atom! Atomokból van!

 ….. (De rohadt forró még mindig. Ki kéne önteni a francba az egészet. Lehetne a csávó kezére is)...

  - Figyu! Ha itt minden atom, akkor kamu a husi. Vágod? Hogy husi a husi, ha atom?

 …...?! Hö?

  - Aha, ugye? Hogy husi a husi? Meg a szusi? Meg a párizsi? Jó az nem az, de elvileg az. Hogy husi a pincércsaj segge? Vágod? Most ez segg, atom, vagy husi? Mer' aszongyák az akadémikusok, hogy atom. De szerintem meg husisegg. Annak látszik...

  - Öööö mi? Atom. Ja az! ??? (Tényleg az. Meg segg is...Na, ez érdekes..Most mit vigyorog ez így?)

  - Látom lepottyant a tantusz tesó. Az atom az nem anyag haver! Proton-elektron meg a nagy semmi. Ha? Nem „elemi részecske”! Frászt! Energia az öcsém! Meg se tudják fogni. Há' milyen elemi részecske az, amit meg se lehet fogni? Mint te azt a segget mi? Te megtudnád mi? Hogy, ….ha atom? Meg te is az vagy. Kívül mindenki elektron, azok meg mind negatív töltésűek, taszítják egymást, de te simán képes lennél megmarkolni a seggét az fix. Most akkor ki a hülye? A fizikusok vagy mi? Elvileg kezet sem tudnánk fogni vágod? Mert taszítjuk egymást. De mi úgy érezzük, hogy simán tudunk. Ahogy a kopi csávó mondta, „a mátrix hiteti el az agyammal”. Na, ez milyen?

  - Ú! (Ki ez a jóember?) Ja, aha, tényleg, ez érdekes...

  - Figyelj ide! Hogy van az atomnak formája, íze, illata, szaga, színe? Meg egyáltalán, mi a fene tartja össze ezeket seggformára a csajnak? Hogy ad ki hangot? Nem a segge, hanem mondjuk te, amikor dumálsz. Az atomok dumálnak? Filóztál te már ezen? Meg eleve az, hogy ha atom vagy, akkor mitől tudsz megsérülni vagy kinyúvadni? Az atomot azért nem olyan könnyű hasogatni öcsém! De te, az atomanti átmész a pirosban, jön egy atomverda és simán kitolja a szemeid pedig atom találkozik atommal, energia energiával. De mi itt úgy látjuk, hogy a csávót kivasalták az aszfalton. Filóztál má' ezen? Folyik az atomvére, ami piros atomokból áll, elszakadt a kék atomokból álló farmergatyája, a zöld atomkocsi elején meg átrendeződtek az atomok azért horpadt be a géptető... Ez hogy van?

  - Öööö...hogy?

  - Neeem, ezt én kérdezem tőled haver! Te mondd meg!

  - Te tudod?

  - Dehogy tudom! Ki tudja ezt? Csak filózok. Te nem szoktál?

  - Hát, ilyeneken nem nagyon.

  - Látod, ezért ilyen a világ. Mert mások se filóznak. Csak kajolják a marhaságokat, amiket tolnak nekik. Akciók, szex, erőszak, terror, hol a lé? Na ezt kajolja a nép, de hogy a segg az segg, husi, vagy atom? Ehhez diploma kell apám! Mondjuk nekem nincs, de mégis filózok ilyeneken.

  - Nekem van, de én eddig nem filóztam ilyeneken. De mostantól asszem fogok. (Tényleg, hogy a fenébe van ez?)

  - Kérsz egy kis sütit?

  - Ööö, mi? Ja nem köszi, még a kávém sem ittam meg... Bakker! Kihűlt a kávém!

 

0 Tovább

Zsófinak szeretettel - Ébredés

A digitális vekker hangja, agresszíven hasított a kora reggel
csendjébe. Gyomra összerándult a hangtól és az első gondolata
– mint minden reggel – egy néma sikoly volt: Jaj ne!
Ólmos fáradtság húzta vissza az ágyba, de elméjében már sorakoztak
is a rutinfeladatok. Kávé, reggeli készítés, tízórai Katának és így tovább. Csukott szemmel kinyúlt a meleg takaró alól, vakon tapogatózva keresgélte a kis éjjeli szekrényke tetején sípoló merénylőt.

Nem sokkal később rosszkedvűen ült az irodában és nézte
az ablakon lecsorgó esőcseppeket. Odakint, ólmos szürkeségbe
burkolózva morajlott a város. Az iroda erős neonfényében,
hirtelen minden olyan szürreálisnak tűnt számára. Mintha egy pillanatra kilépve a testéből, külső szemlélőként nézné ezt az állóképet. Ül egy középkorú, átlagos külsejű nő egy íróasztal előtt, és mozdulatlan tekintettel mered az iroda ablakának hatalmas üvegfelületére. Ebből a nézőpontból, látszik a nő szürke arcának a tükörképe is. Szemeiben nincs fény, csak valami szomorú üresség.
A nő arra a beszélgetésre gondol, amely ma reggel, a szokásos
kapkodás közben zajlott közte és kislánya, Kata között.
– Anya, most akkor te mész a dolgozódba?
– Igen kincsem, csak vedd már a csizmádat!
– De, ott te mit is csinálsz?
– Jaj kicsim ne most, elkésünk te is tudod.
– De ha nem mondod meg, akkor nem késünk el?
– Nem kicsim nem, csak vedd már fel a kabátod! Ne azt, a pirosat! Szakad az eső. Hol az a rohadt esernyő?!
– Anya, a liftben elmondod?
– El-el, csak gyere már!
Kimentek az ajtón, Kata megnyomta a lift hívógombját, persze az nem akart érkezni. Végül – egy örökkévalóságnak tűnt számára mire végre befutott a mint mindig, most is büdös lift és beszállhattak – a liftben újra elhangzott a kérdés, de neki már egészen máshol jártak a gondolatai. Csak el ne késsen. A főnöke az az átok, mindig kiszúrja valahogy. Körbejár és minden fakkba benéz. Tudom hova kellene
benéznie – gondolta – és átsuhant egy kaján mosoly az arcán, de ez a mosoly tényleg csak egy tizedmásodpercig tartott. Utána ismét a komor gondolatok. El is van csúszva a munkájával, de nem az ő hibájából. Mégis, már többször be kellett mennie hétvégén is emiatt.
Mennyire utálta ezt az egészet. A gyerek meg csak nyaggatta, hogy miért dolgozik ennyit. Jó kérdés! Honnan lenne a kaja, meg a ruha, néha még nyaralni is voltak az elmúlt pár évben. Jópofa a gyerek. Most neki magyarázza?
– Mi, mi van drágám?
– És akkor bemész az irodába és leülsz az asztalodhoz és
izé? Igen, pontosan – gondolta.
Bemegy az irodába, leül az asztalához és izé. Ennyi az élete
nagyjából. Igaz ez csak heti ötször (persze nem mostanában,
mert már megint behívta az a szemét a teljes hétvégére) és
mindössze napi 8, na jó, maximum 10 órában. A többiben
mos, főz, takarít, bevásárol. Próbál kedves lenni a férjével, a
szomszédokkal, az anyósával, Kata tanító nénijével, a postai
ügyintézővel, amikor végre odajut a kis ablakhoz a csekkjeivel,
és úgy általában mindenkivel. Különösen a főnökével, akit egyébként utál. Nem elég ennek semmi. Nyomja egész
nap, mint az állat, nézi a harmincszor ötvenes monitort (néha úgy
érzi kiesik a szeme, de az fix, hogy hamarosan megvakul),
verdesi a klaviatúrát, hülye táblázatokat gyárt azt sem tudja
igazán, hogy miről. Van egy csomó adat, meg van egy csomó
rubrika, oszlop, és ő csak...már hány éve is? Tényleg, mióta
is van ebben az állásban? Állás. Milyen jó szó erre az állapotra.
Minden, ami él az mozog. Ez meg? Ez meg egy állás. Döglődés. Mióta? Mindegy. Rég. Túl rég. Ha meg kimegy egy cigire, az a szemét egyből úgy néz rá, mint gyújtogató a vizes szalmára. Az élettől is elmegy a kedve. Na, nem, mintha amúgy nagyon lenne kedve hozzá, de hát ez van. Ezt dobta a gép. Néha elgondolkodott azon, hogy mi értelme van ennek. Ennyi lenne? Teljesen értelmetlen. Néha úgy érezte, hogy ő nem is ember. Nemhogy nő. Csak egy droid, aki egész
nap keccsöl, aztán hullafáradtan bezuhan az ágyba, hogy másnap megint kezdődjön minden elölről. Ja, hiszti. A férje mindig ezt mondja neki, amikor néha megpróbálja szóba hozni ezt a témát. Hiszti. Persze, ő nem hisztis, amikor minden elé van rakva. Azért, mert fele annyi munkával majd a dupláját keresi? Csak a nagy arca van, egy kedves szó nem jön ki a....száján.

A múltkor – nem is érti, hogyan, mert ő ilyenekről sosem
szokott senkivel beszélni – egy lépcsőházi beszélgetés során
szóba került a szex. Tulajdonképpen egy vadidegennel. Jó-jó,
a második szomszédasszony volt, akivel egyébként egész jó a
viszonya, és tulajdonképpen szimpatikus is neki, de akkor is.
Meg volt döbbenve, amikor visszagondolt erre a gyors kis
„szia-hogy vagy” kaliberűnek indult, de azután egészen meglepő
fordulatot vett beszélgetésre. Jól egymásra zúdították a
szennyest. Volt belőle mindkét részről gazdagon. Nem győzték
egymást túllicitálni. A szexet meg tényleg hagyjuk, idejét
sem tudja már. De tényleg, mi a francot keres ő itt? Egyáltalán,
hol van tulajdonképpen? Valami homályos gyanú bukkant fel az elméjében arról, hogy itt valami nagyon, de nagyon nincs rendben. Semmi sincs rendben. Jó, Kata igen, de ha egészen őszinte akar lenni magához, ő azért ennél egy kicsivel, tényleg csak legalább egy icipicivel, de többre vágyik. Jaj, hogy lett ez így? Pedig nem így indult. Jó, nem lett meg a diploma, mert dolgoznia kellett. Igen, nem ő volt a legjobb tanuló sem az osztályban, és? Voltak nála sokkal rosszabbak is, akik most ülnek a fodrásznál és azon filóznak, hogy a pedikűrrel vagy a manikűrrel folytassák utána. Ott van az a hülye liba, a Kriszta. Felnyírt, rozsdavörös csirkefej, nagy műcsöcsök, akkora zselészája van, mint egy pontynak, ráadásul jól
kirúzsozva vérpirosra. Drakula mehet a levesbe nyugodtan.
Húszcentis körmök, ugyancsak vérpirosban. Ha anyám meglátná
sikítófrászt kapna és tessék. Olyan pasija van, hogy beszarás. A tenyerén hordozza a fickó. Új kocsi, minden évben, síelünk, nyaralunk, közben szoli, fodri, körmös. Áh, valamit én tudok rosszul az konkrét.
– Ugye számíthatunk magára hétvégén?
Puff! Az állókép szilánkokra robbant.
– Öööö..igen-igen, persze főnök.
– Jó.
És tovább ment.

Jó? Ennyit mondott: „Jó.” Mi a büdös franc a jó ebben? Ó, hogy utálta magát most. Miért nem mondta meg neki, amit gondolt? Hogy jöjjön, akinek hat anyja van! Ezt gondolta, és mit mondott? Ööööigenperszefőnök. Ezt mondta. Elszorult a torka és a sírás fojtogatta. Miért? Miért? Miért? Miért történik ez velem? Én ezt nem akarom! Nekem ez nem jó! Sóhajtva lenézett a klaviatúrán nyugvó kezeire és tekintete megakadt a kis Rolexen, amit a férjétől kapott, a tizedik házassági évfordulójuk alkalmából. Nem volt arany, vagy különleges darab, pedig akkoriban a férje megengedhetett volna ennél drágábbat is magának, illetve neki. De mit szóltak volna itt a lányok, a főnökről már nem is beszélve, ha minden nap egy arany Rolexben parádézna itt? Ránézett az órára és összeszorult a gyomra. Ez egy bilincs – jutott eszébe a gondolat. Még ott is hordom, ahova azt teszik. Eszébe jutott, hogy akárhányszor ránéz, ideges lesz. Mindig csak a rohanás, jó esetben egy kis megkönnyebbülés, hogy nem késik el éppen valahonnan. De egyébként mindig csak stresszt jelentett, ha az órára nézett. Pedig, hogy örült neki, amikor megkapta. De az már régen volt.

Felállt a székéből és nem nézve semerre kisietett az irodából.
Be a mosdóba, de gondosan ügyelt arra, hogy a falon lévő hatalmas tükrökben ne találkozzon a tekintete önmagával. Önmagával? Hiszen az nem is én vagyok – gondolta. Megtorpant, majd odalépett a hatalmas füstüveg tükör elé. Ránézett a nőre, aki szemben állt és azt mondta: szia! Csak állt és nézte a nőt, aki visszanézett rá. Kinyújtotta a jobb kezét és megérintette a nő kinyújtott kezét. A nő tenyere a tükörben hideg és sima volt. De nem volt kellemetlen az érintése. Csak állt így és nézte a nőt, aki visszanézett rá. Egy
pillanatra átsuhant agyán a gondolat, hogy mi lenne, ha valaki
most belépne és így látná őt. Őket. De aztán elhessentette
a gondolatot és csak állt tovább, ahogy eddig. Némán tanulmányozta
a nőt, aki vele szemben állt, és aki ugyanezt tette vele. A tenyere már meleget érzett. Hirtelen rádöbbent, hogy egészen jól érzi magát. Még egy aprócska kis mosoly is, mintha ott bujkálna a szája szegletében. Elvette a tenyerét, majd visszatette. Megint elvette és megint visszatette. Ekkor erősödött meg benne az érzés, hogy aki ott szemben áll vele, az valóban nem ő. Hasonlít rá, de nem ő. Borzongás futott át a testén és elkapta a tenyerét az üvegről.
Hé – gondolta. Az én jobb kezem, neki a bal. Döbbeneten
meredt a nőre a tükörben, aki hasonlóképp döbbent ábrázattal
meredt rá. Huh, ő meg rájöhetett, hogy neki a bal keze az én jobb kezem – gondolta. Némán nézték egymást, majd mindkettejük arcán megjelent egy tétova mosoly. – Szeretlek! – mondták egymás szemeibe nézve és a mosoly megerősödött. Elfordult és kiment a mosdóból. Megint csak nem nézett se jobbra se balra, úgy ment vissza a helyére. Nem gondolt most semmire, csak gépiesen folytatta a munkáját. Mégis, valami megváltozott benne. A többi nap is úgy telt ezután, mint az eddigiek, de mire eljött a péntek, nagy elhatározásra jutott.

Szombat reggel volt. A digitális vekker hangja agresszíven
hasított a kora reggel csendjébe. Gyomra összerándult a
hangtól és az első gondolata, – mint minden reggel – egy
néma sikoly volt: Jaj ne! Ólmos fáradtság húzta vissza az
ágyba, de elméjében már sorakoztak a rutinfeladatok. Kávé,
reggelikészítés, de jó, ma nem kell tízórai Katának és így tovább.
Csukott szemmel kinyúlt a meleg takaró alól, vakon tapogatózva
keresgélte a kis éjjeliszekrényke tetején sípoló merénylőt.
Amikor megtalálta, még mindig csukott szemmel kitapogatta az elemtartó rekesz kis fedelét és lepattintotta. Az elemek egy pillanattal később halkan koppanva landoltak a puha szőnyegen. Egy pillanatra felbukkant elméjében a kép, ahogy a főnöke savanyú arccal vizslatja az üres fakkot, ahol nemsokára ülnie kellene. Nyugodtan bekaphatod – gondolta, és mosolyogva visszavackolta magát a meleg takaró ölelésébe. Azzal a boldog tudattal aludt el újra, hogy végre, végre valahára felébredt.
 

0 Tovább

Soha ne mondd, hogy...

Soha, soha, soha! Soha nem fogja elfelejteni azt a kínt, azt a tíz (?) percet. Tényleg, talán csak tíz rohadt perc lehetett, de neki egy örökkévalóságnak tűnt. Megjárta az alatt a pokol legmélyebb bugyrát. Pedig milyen édes tíz perc is lehetett volna, ha másképpen alakul. Rohannia kellet, hogy utálta ezt, de mégis, sokszor kellett rohannia, mint most is. Volt ehhez vagy negyven fok, a metropolisz aszfaltja izzott a gumitalpú tornacipője alatt. Látta, hogy jön a busz, ráadásul az expressz, hát futott. El kellett érnie. El is érte. Éppen hogy. Felugrott a hátsó ajtón, bele a tömegbe, pedig az már csukódott. Egy testnek csapódott, de ekkor még nem volt baj. Az ajtó becsukódott, a csengő elhallgatott a busz pedig elindult. Majd egyből meg is állt. Ötven fok, itt tuti annyi van, levegő meg egy szál se. A víz úgy verte le, mint ha a Niagara alá állt volna. A szíve még kétszázat vert, a teste izzott, zihálva próbált levegőhöz jutni kevés sikerrel. Ekkor jött az első impulzus. Felfogta, hogy nincs egyedül. Felfogta, de egyelőre még csak valahol a tudata legkülső perifériáján. Egyelőre azzal volt elfoglalva, hogy levegőhöz jusson, hogy valahogyan elhelyezze a végtagjait, mert ahova került az egy szardíniás doboz volt. Nem volt még eddig szardíniás dobozban, de az tuti ilyen. Csak nem ilyen rohadt forró. Ötvenfokos szardínia- király! Anyám-gondolta- ezt nem lehet kibírni. A víz patakokban ömlött róla. Még jó, hogy a pamutboxer ma lemaradt a farmer bermuda alól. Pedig most jó hasznát vette volna. Érezte, ahogyan a feneke két dombja között lecsorog a víz. Érezte, ahogyan a hátán, a fejbőrén, végig a vállig érő haján patakokban zúdul le az izzadtság. Idegesen kapott felkarjával a homlokához, mert a szemeibe is belezúdult a maró áradat, de alig bírt mozdulni, így a próbálkozás hamvaiba halt. Ekkor döbbent rá valós helyzetére. Áll egy izzó pokolban, rohadt kényelmetlen minden, szakad róla a víz – ő valószínűleg büdös mint az állat – és mozdulni sem tud.

A busz meg áll. Mi a franc? Hogy állhat a busz? Van itt buszsáv nem? De a busz csak áll. Levegő nulla, ő meg izzad, mint az állat. Egy kicsit megpróbált elfordulni és ekkor jött a valódi impulzus. Megérezte az illatát. Majd megérezte a testét is. A szíve már éppen kezdett csitulni, de most újra szaporábbra vette a tempót. Pedig ő nem izgult vagy ilyesmi, csak ez az érzés... Ez az illat. Volt valami parfüm is, mint a mező tavasszal, de ő megérezte az igazi illatot is. Azt, ami a testéből, a bőréből áradt. Abból a testből, amihez az ő teste feszült. Érezte a lány megfeszült testének minden atomját. Egy pillanatra eggyé vált vele és ekkor döbbent rá az igazságra. A lány menekülne, de nincs hova. A lány menekülne, mert undorodik tőle. A lány, ez a csodálatos, tiszta lény-lány menekülne, de ő fogva tartja itt, ebben a bűzhödt szardíniásdobozban. A lányt fogjul ejtette egy szardínia. Egy rothadó szardínia. A szaga stimmel. A busz elindult, a lány teste pedig még jobban hozzá feszült. Ő is menekült volna, de nem volt hova. A víz továbbra is patakokban folyt róla, érezte, ahogy a bermuda shortjának korca tocsog a felszívott izzadságtól. A hátán is patakokban folyt a veríték, a kinyúlt pamutpoló már régen feladta a küzdelmet, hogy megbirkózzon a sós áradattal. Érezte a saját bűzét. Nem, nem akarom!- üvöltött benne egy kétségbeesett hang, de ettől nem lett jobb a helyzet. Izzadt, mint egy varacskosdisznó és annak is érezte magát. Érezte, ahogyan a lány teste megvonaglik. Érezte, ahogyan az undortól összerándul ez a csoda. Érezte, ahogyan szaporán ver a szív abban a testben, de tudta, hogy csak azért ver annyira, hogy kibírja ezt a sokkot, amit ő okoz számára. A busz ekkor megint megállt. A fiú homlokát az ajtó üvegének nyomta és döbbenten meredt az üvegen lecsorgó váladékra, amelyet izzó teste szűnni nem akaróan ontott magából. A víz mindenhol csak csorgott és csorgott róla, a busz klímája pedig nem, hogy enyhült volna, hanem egyre kibírhatatlanabb lett. Ilyen nincs! Ezt nem hiszem el! A szégyen maró sava lavinaként zúdult rá. Mindenhol lett volna, csak itt nem, pedig ez a lány... De undorodik tőle, még jó hogy undorodik. Egy ilyen büdös görénytől ő is undorodna. Hol van már a dezodor, amvel hanyagul összefújkálta magát, mielőtt elindult? Rég lemosta ez az izzadtságcunami. Ekkor sikerült egy hirtelen mozdulattal kitörölnie a szeméből a maró izzadtságot. Vállig érő haját a felkarjával hátrasimította, ettől némileg kitisztult a kép. Kint az izzó aszfaltdzsungel, bent az izzó pokol. És ez a test. A lány teste még mindig hozzá nyomódott, de sütött belőle az undor és a gyűlölet. Utálta őt és ezen nincs mit csodálkozni. Hogyan menekülhetne el innen? A busz megint megindult, de látszott, hogy ennek az útnak sosem lesz vége. A hőség kibírhatatlan volt és az ő szaga is nyilván kibírhatatlan volt. Érezte. Próbálta leszorítani a karjait, hogy legalább csökkentse valamelyest a lányt érő sokkot és amikor ez végre valahogyan sikerült, lopva rásandított a lány arcára. Bár ne tette volna. Gyönyörű volt az az arc. De amit látott rajta, az maga volt az ő halálos ítélete. Pusztulj te rohadék! Ezt látta azon az arcon. A lány kitágult orrcimpái – pedig milyen gyönyörű, édes kis orrocska volt – remegve kapituláltak az irdatlan bűzáradat terrorja miatt. Olyan szégyenhullám tört rá, mint még soha. Meg akart halni. Ezt nem! Ez nem lehet, ő nem ilyen! Testének ádáz zivatarja lassan alábbhagyott, de a ragadós undor nem múlt. Lélekben összecsuklott, szemeit behunyta és nem akart tudni a külvilágról. A busz hol ment egy keveset, hol újra megállt, és a fiú tudta, ez örökre így marad. A test, amely feszesen tapadt hozzá már nem tiltakozott, megadta magát. A fiú tudta, hogy a lány hazamegy, és kidobja ezt a ruhát, amit most visel. Tudta, hogy a lány örökre undorodni fog még attól az emléktől is, amely ő. Hányinger tört rá, legszívesebben feltépte volna a kétszárnyú ajtót és vakon kivetette volna magát a semmibe. Nem számít, csak el innen. A térdei kocsonyaként remegtek, a gyomra összeszorult a torkát pedig kétmarokra fogva fojtogatta a szégyen. Az undor, amelyet önmaga iránt érzett. Egy-egy röpke pillanatra képes volt még felfogni a hozzá feszülő csoda illatát, a feszes test forró simaságát, a remegést, amelyet az általa keltett undor csalt elő belőle, de végül feladta. Nem tudta mennyi idő telt el. Nem tudta, hogyan történt, de egyszerre ismét a forró aszfalton találta magát. Az ajtók kinyíltak, ő pedig menekült. Nem itt akart leszállni, de ez most mindegy volt. Mindegy csak el innen, minél távolabb. De a lábai nem működtek. Nem az történt, amit akart. A pánik tombolt benne, ereiben vadul száguldott a vér, rohanni akart, vágtatni el, csak el innen, de a lábai nem engedelmeskedtek. Sokan leszálltak még, de a lány nem. Hallotta, ahogyan szól a csengő és sziszegve becsapódnak a busz ajtai. Felnézett és meglátta azt, amit sosem akart volna meglátni. A lány őt nézte. Az arca sápadt szobor – gyönyörű, tört fel zsigeri mélységből az érzés- de az a maszk a lány arcán, az undor és az utálat keverékét tolmácsolta neki. Azt az undort és utálatot, amit ő váltott ki belőle. Csak állt és hosszan bámult a távolodó csuklós után. A lány már nem őt nézte, még jó, hogy nem. Igyekszik elfelejteni erre az életre ezt az élményt, amit ő okozott neki. Utálta most magát. Undorodott magától. Úgy szégyellte magát, mint még soha. Szemeit lesütve elindult – azt sem tudta hova vagy merre, csak ment gépiesen, egyik lépés a másik után – és érezte, ahogyan a forró városi szellő lehűti hátán az átizzadt polót. Egy ideges, hirtelen mozdulattal megszagolta a vállát és az orra vizes lett ismét a ruha szövetétől. De most nem érzett büdöset. Csak a deo illatát, amit magára fújt. Vad mozdulattal beletúrt a hajába és érezte, hogy a tenyere csatakos lesz az izzadtságtól. Olyan volt minden, mint egy rémálom. Csak ment, azt sem tudta hol van, nem érdekelte őt semmi. Csak a lány arcát látta. Érezte a nekifeszülő forró testet, érezte a remegést, a kényszerítő menekülési vágyat, amely áradt abból a gyönyörű testből. Utálta magát, úgy érezte, hogy meggyalázta a lányt. Összemocskolta, besarazta őt, és sötét hullámokban öntötte el ismét a szégyen. Nem tudta, végül hogyan keveredett haza. Nem végzett el semmit, amit akart, nem tudta, de nem is érdekelte, hogy mi történik vele. Napokig, hetekig a hatása alatt volt az esetnek és csak mint egy zombi, szédelgett át a saját életén azokban a napokban. Látta éjjel, látta nappal a lány arcát, látta az undort, és tudta, hogy ezt soha, de soha nem fogja elfelejteni. Soha. Pedig milyen gyönyörű volt. A szemeit sosem fogja elfelejteni, de bár ne látta volna soha azokat a szemeket! Ahányszor csak eszébe jutottak azok a szemek, a gyomra görcsbe rándult, a térdeiből kiment az erő, néha pedig úgy érezte, hogy elhányja magát vagy még rosszabb, a mindent elsöprő szégyen és bűntudat pedig még sokáig nem enyhült. Eltelt azóta talán egy év is, igen, megint nyár van és megint rohadt forró a város. A szégyen és a bűntudat időnként még mindig kínozta, de lassan -érezte – kezdett átváltani egyféle tompa szomorúságba. Azok a szemek még mindig elevenen égtek benne, de úgyanígy égett benne a gennyedző billog is, amelyet izzó vassal égetett lelkébe az a néhány, talán maximum tíz pokoli perc. Azóta sokszor elment újra azzal a járattal, ugyanazon a szakaszon. Először nagyon izgult, de muszáj volt mennie. Újra és újra elment, utazott és várta a... De mit is várt valójában? Hogy felbukkan a lány és most majd minden más lesz? Hogy megmutassa, hogy ő valójában nem is olyan? Hogy megjavítsa, hogy helyre tegye a dolgokat? Az a szempár nem hagyta nyugodni. Nem keresett magának mást, nem érdekelte senki. Megbabonázta őt az a szempár, azok a remegő orrcimpák. Bevésték magukat a lelkébe örökre. Félt, mit félt, rettegett újra belenézni azokba a szemekbe, de mégis, semmire sem vágyott jobban, mint hogy újra megtehesse. Csak ment, ment újra és újra, utazott és várt. Várta a lányt, de hiába.

Eljött a tél. A fiú megnyugodott. Tudomásul vette a megváltoztathatatlant. Közelgett a karácsony, ajándékok után mászkált, a lány már ritkábban jutott csak eszébe. Még össze-összerándult a gyomra, ha eszébe jutott az a szempár, még megremegett a térde, de már tényleg csak ritkábban. Ilyenkor szomorú lett. Hiányzott neki a lány, bár nem is ismerte. Mégis, érzett egyfajta erős kötődést iránta. Nem tudta volna megmagyarázni ezt az érzést senkinek, így hát nem is próbálta. Megtartotta magának. Ez az ő fájó kincse volt, csak az övé. A szégyen. Igen, arra még emlékezett, de már nem tiltakozott, megadta magát neki. Tudomásul vette, elfogadta, hogy az akkor úgy történt, hogy nem lehetett mégsem másként, hogy így kellett lennie. Hogy ez már soha nem jön rendbe. Most is azon a járaton utazott és erről ismét minden az eszébe jutott. Úgy érezte, hogy ott és akkor valamit elrontott, hogy másként kellett volna tennie. Sóhajtott egyet és lélekben rálegyintett a dologra, mindegy, túl van rajta. Közeledett a megálló, ahol le akart szállni, így megindult az ajtó felé. És meglátta a lányt. A szemeit. A gyomra görcsbe rándult, a térdei kocsonyává váltak, a torka elszorult, úgy érezte, hogy menten elájul, de képtelen volt levenni a tekintetét arról az igéző szempárról, amely őt figyelte. Amely hívogatón, csillogva ragyogott rá ezen a rideg téli estén. Tudta, hogy tudja. Tudja, hogy ő volt az, nem lehet tévedés. Elmosolyodott és végre, elindult a lány felé, aki visszamosolygott rá.

0 Tovább

Az én apukám

Szerettem őt. De szeretem most is, pedig már régen hazament. Sokan azt mondják az ilyen apára, hogy nem jó apa az ilyen. De én nem ezt mondom. Nem ezt mondom, mert nem ezt érzem, hanem azt érzem, hogy az enyém jó volt. Attól függetlenül, hogy bent felejtett az oviban, mert elhúzódott a kocsmázás. Anyám vitt éjjel haza az óvónéni lakásából. Meg a malacperselyemből is kilopkodta a fémtizeseket, ha elfogyott a pénze. Ügyesen ki tudta szedni őket egy késsel úgy, hogy a nagy cserépmalacnak a haja szála sem görbült. Volna, ha lett volna neki, de ez mindegy. Például amikor a kocsmában voltunk – ismertem az összes kocsmát alulnézetből – akkor is mindig figyelmes volt hozzám és gondoskodó. Na, erről azért még szólok pár szót. Szóval amikor még kölyök voltam, akkor olyanok voltak a kocsmák – legalábbis, amikbe én jártam apával,- hogy állni kellett az embereknek. Voltak ilyen nagy, kétszintes alumínium könyöklős asztalok, amik az álló férfiember magasságához passzoltak. Na, én meg egy álló gyermekember voltam úgy öt vagy hatéves forma. Ennek okán én az alsó polc alá kerültem leginkább, ahol körbetekintve csupa nadrágszíjat és sok-sok lábat láttam. De apukám mindig megkérdezte, hogy málnát vagy jaffát kérek-e, és amikor lehetett utasellátós sütit kapni, akkor azt is eldönthettem, hogy piros, zöld, vagy aranyszínű papirost kapjak. Én döntöttem! Amúgy ezek az asztalok jók voltak, mert egyszer sem köpött senki a fejemre. Mindig óvó anyai (atyai) kézként borultak fölém ezek a nagy asztalok. Szóval ismertem jó sok ilyen talponállót alulnézetből. Ez a perspektíva keveseknek adatik meg, ez egy külön világ. Van egy speckó hangulata. A piaszag dohányfüsttel elegyedve, a dörmögő férfihangok egybemosódó tompa morajlása, olyan megnyugtató egy kisgyermek lelkének. Tudod, olyan érzés ez, mint amikor bent vagy egy meleg szobában, fekszel a puha ágyban és hallgatod, ahogy kint tombol a vihar. De te nem félsz, mert tudod, hogy téged ott sosem érhet baj. Na ilyen volt ez is. Vagy valami ilyesmi. Csak büdösebb.

De az is igaz, hogy sokat vitt az erdőbe is. Egyszer jugóban nyaraltunk, és megmásztunk ketten egy dög nagy hegyet, úgy hívták, hogy Kamenyák vagy mi. Na, volt vagy negyven fok, apa vitt a nyakában. Amikor a vadszamár nekünk rontott, akkor is megvédett, hozzá vert a döghöz egy darab sziklát, amitől az meggondolta magát. Büszke voltam akkor apára nagyon. Utána még másztunk és én nagyon szomjas lettem. Apa csak vitt-vitt felfelé, de valahogy sosem akart elfogyni az ösvény. Meleg volt nagyon és én kezdtem rosszul érezni magam. Mert vizet azt nem vittünk magunkkal. A fene sem gondolta volna, hogy ez ilyen hosszú út lesz ez. Végül felértünk a hegytetőre, ahol volt egy kis állomás nagy kerítéssel, szögesdróttal körülvéve. Ott pedig volt egy másik bácsi is. Apa beszélte a nyelvet (oroszul is jól tudott, később egyszer megírta a leckémet is helyettem, amikor már nagyobb voltam, csak az volt a baj, hogy be volt rúgva, amikor ezt tette. Én nem tudom mit írt, de a tanár értette. Azt mondta, hogy apukám többet ne segítsen a leckeírásban. Így is lett :) Szóval az a bácsi a hegytetőn nem volt valami rendes bácsi, mert nem adott nekünk inni. Apukám emlékszem kiabált és nagyon dühös volt, de végül vissza kellett fordulnunk szomjasan. Ezután már nem nagyon emlékszem semmire. Apa mesélte később, amikor már felnőtt voltam, hogy akkor rémült meg igazán, amikor suttogva megkérdeztem tőle, hogy elbúcsúztunk-e anyától? De végül nem lett baj, mert most ezt itt írom ugye. Szóval sokat kirándultunk és emlékszem, egyszer télen a Bakonyban, amikor már nagyon fázott a lában milyen okos megoldással segített a problémán. Kitömte a kis gumicsizmám újságpapírral, ami utána olyan meleg lett, mint a kályha. Bizony. Apa tudott egyet s mást. Például az erdőben is volt hűtője. Elásta a sört a földbe aztán tüzet rakott felette. Amikor leégett a tűz és kiásta az üvegeket, azok párás hidegek voltak, mintha a hűtőből jöttek volna ki. Nem semmi, na ez a valódi tudás, nem a nyolcismeretlenes egyenlet megoldása. Azzal hogy hűtöd le a sört? Szóval ilyeneket csináltunk apával. Volt késem is, csúzlim is, elég sokat tanított ezek használatára. Emlékszem, egyszer csapágygolyóval kilőtte az ágat egy varjú alól. Csak néztem. Akkor is nagyon büszke voltam rá. Meg sokat pecáztunk is, azt is szerettem vele nagyon. Úsztunk a Dunában, sátoroztunk, szalonnát sütöttünk, de szép napok voltak azok! Megverni azt sosem vert meg. Azt mondta, nem vagyunk egy súlycsoportban. Volt úgy egy mázsa és százkilencven centi, korrekt. Jó, egyszer adott egy sallert amitől hanyatt estem, mert anyát lehülyéztem és ő éppen ott volt. De ez volt az egyetlen eset, amikor lecsavart egyet. Nem haragszom érte, igaza volt. Azután anyáék el is váltak, ami rossz volt és külön is költöztünk, de ha egyszer így, hát így. Később is ivott, végül a pia is vitte el az én apukámat, ebből is tudom, hogy az káros az egészségre. Legalábbis, ha túl sokat veszel magadhoz belőle, de ez igaz az oxigénre meg a vízre is, ezért most ebben mégsem vagyok annyira biztos. Szóval apukám egy jó apuka volt. Voltak vele zűrök, de hát kivel nincsenek? Az a lényeg, hogy ahányszor csak eszembe jut, mindig megvan az a mélységes szeretettel teli tekintet, amely azokból a sötétbarna szemekből lágyan áradt felém. Emlékszem a kérges, hatalmas tenyerekben, amik sokszor két cementes zsákot is elbírtak egyszerre, milyen volt megpihenni ha elfáradtam. Emlékszem a halk, dörmögő hangjára, ahogyan szeretettel, csendben szól hozzám. Ezekre emlékszem és megint csak megerősödik bennem az érzés: Igen , az én apukám jó ember volt!

 

0 Tovább

latoja

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek